Leírás
Az Oreto (az arab korban Wādī al-ʿAbbās) szicíliai folyó, amely az Oreto-völgyben folyik, vízgyűjtő területe pedig Altofonte, Monreale és Palermo községek területére terjed ki.
A körülbelül 20 kilométer hosszú folyó forrása Palermótól délre, az úgynevezett Conca d'Oróban, a Monte Matassaro Renna gerincén található. Innen a szicíliai főváros déli peremvidéke felé folyik, hogy végül a Tirrén-tengerbe torkolljon. A torkolatot a Sant'Erasmo tengerparti sétány hídjáról látni. A folyó hegyi patak jellegű, de a legmelegebb hónapokban is elegendő vizet szállít, mert útja során sok forrás táplálja, és a tápláló talajvízréteg is bőséges: 1997-ben, az utolsó elérhető adat szerint, a folyó havi átlagos vízhozama 1,87 köbméter/másodperc (januárban mérve) és 0,116 köbméter/másodperc (augusztusban mérve) között ingadozott. 1980 és 1997 között a legnagyobb vízhozamot 1981 januárjában mérték (5,876), a legkisebbet pedig 1993 augusztusában (0,031).
Az Oreto három fő mellékfolyóból kapja a vizét: a Torrente dei Grecibő, a Vallone Piano di Magliótól és a Vallone della Monacától. A legfontosabb források közé tartozik az Api, az Alloro a Vigna d'Api-nál, a Villa Renda, a Santa Maria és a Fontana del Lupo.
A folyó mentén számos híd áll, amelyeket a 12. századtól kezdve építettek.
A folyó vízgyűjtője nagyjából 129 négyzetkilométeren terül el, a Monte Gibilmesitől a palermói Sant'Erasmo környéki torkolatig. A palermói önkormányzat legutóbb jóváhagyott rendezési terve szerint a vízgyűjtőnek védett területté kell válnia, de 2006 augusztusáig a terület még különösen szennyezett volt a számos illegális szennyvízkibocsátás és néhány illegális szemétlerakó miatt.
A folyó nevének eredetéről számos feltevés született; a nevet Vibius Sequester említi (Orethus) a késő római korban (Contino et al. 2010). A 16. században Fazello és Omodei úgy vélte, hogy a név a görög oros, vagyis „hegy” szóból ered: jelentése tehát a Palermót övező dombokon található forrásvidékére utalna.
Teljesen megalapozatlan az a feltevés, amely egy Oreto nevű isten pogány kultuszára hivatkozik, akinek a folyóban lett volna a lakhelye, ezt azonban az ókori források nem igazolják. Biztosan téves az az értelmezés, amely a név eredetét a közeli Madonna dell'Oreto-templomhoz köti: valószínűbb inkább az ellenkezője, vagyis hogy a templom neve, amelyet eredetileg Loretói Szűzanyának szenteltek, torzult el később.
Ahogy Contino és társai 2010-ben nemrég kimutatták, a késő latin Orethus vízrajzi nevet valószínűleg csak azután élesztették fel, hogy Boccaccio Vibius Sequester művéből merített ihletet, az viszont biztos, hogy az arab uralom idején Szicíliában (827–1091) a folyót 'Abbâsnak hívták, ami a normann–sváb uralom alatt Haved 'Abbâssá torzult. Ibn Hawqal, Szicíliai utazás című művében, amelyet valószínűleg 973-ban írt, egy Wâdî al-'Abbâs nevű folyóról számol be. A folyót tehát később, valószínűleg a 12. és a 14. század között keresztelték át Oretóra.
A folyóról nevezték el az Oreto nevű brigantit, amely 1818-ban az első olasz vitorlás volt, amely átkelt az Atlanti-óceánon. Az évek során a folyó mentén fekvő községek többször indítottak kampányt a terület és a folyó megtisztítására, hogy természetvédelmi területté alakítsák. Jelenleg több ezer kézzel díszített zászlót helyeztek ki Palermo körgyűrűjénél, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a folyóra. A folyóban, a mai Ponte Corleone magasságában csata zajlott keresztények és muszlimok között, ami bizonyítja, hogy a folyó hajózható volt. Halakat őrző kövületeket is találtak, amelyek a folyómeder szélességét mutatják.
A körülbelül 20 kilométer hosszú folyó forrása Palermótól délre, az úgynevezett Conca d'Oróban, a Monte Matassaro Renna gerincén található. Innen a szicíliai főváros déli peremvidéke felé folyik, hogy végül a Tirrén-tengerbe torkolljon. A torkolatot a Sant'Erasmo tengerparti sétány hídjáról látni. A folyó hegyi patak jellegű, de a legmelegebb hónapokban is elegendő vizet szállít, mert útja során sok forrás táplálja, és a tápláló talajvízréteg is bőséges: 1997-ben, az utolsó elérhető adat szerint, a folyó havi átlagos vízhozama 1,87 köbméter/másodperc (januárban mérve) és 0,116 köbméter/másodperc (augusztusban mérve) között ingadozott. 1980 és 1997 között a legnagyobb vízhozamot 1981 januárjában mérték (5,876), a legkisebbet pedig 1993 augusztusában (0,031).
Az Oreto három fő mellékfolyóból kapja a vizét: a Torrente dei Grecibő, a Vallone Piano di Magliótól és a Vallone della Monacától. A legfontosabb források közé tartozik az Api, az Alloro a Vigna d'Api-nál, a Villa Renda, a Santa Maria és a Fontana del Lupo.
A folyó mentén számos híd áll, amelyeket a 12. századtól kezdve építettek.
A folyó vízgyűjtője nagyjából 129 négyzetkilométeren terül el, a Monte Gibilmesitől a palermói Sant'Erasmo környéki torkolatig. A palermói önkormányzat legutóbb jóváhagyott rendezési terve szerint a vízgyűjtőnek védett területté kell válnia, de 2006 augusztusáig a terület még különösen szennyezett volt a számos illegális szennyvízkibocsátás és néhány illegális szemétlerakó miatt.
A folyó nevének eredetéről számos feltevés született; a nevet Vibius Sequester említi (Orethus) a késő római korban (Contino et al. 2010). A 16. században Fazello és Omodei úgy vélte, hogy a név a görög oros, vagyis „hegy” szóból ered: jelentése tehát a Palermót övező dombokon található forrásvidékére utalna.
Teljesen megalapozatlan az a feltevés, amely egy Oreto nevű isten pogány kultuszára hivatkozik, akinek a folyóban lett volna a lakhelye, ezt azonban az ókori források nem igazolják. Biztosan téves az az értelmezés, amely a név eredetét a közeli Madonna dell'Oreto-templomhoz köti: valószínűbb inkább az ellenkezője, vagyis hogy a templom neve, amelyet eredetileg Loretói Szűzanyának szenteltek, torzult el később.
Ahogy Contino és társai 2010-ben nemrég kimutatták, a késő latin Orethus vízrajzi nevet valószínűleg csak azután élesztették fel, hogy Boccaccio Vibius Sequester művéből merített ihletet, az viszont biztos, hogy az arab uralom idején Szicíliában (827–1091) a folyót 'Abbâsnak hívták, ami a normann–sváb uralom alatt Haved 'Abbâssá torzult. Ibn Hawqal, Szicíliai utazás című művében, amelyet valószínűleg 973-ban írt, egy Wâdî al-'Abbâs nevű folyóról számol be. A folyót tehát később, valószínűleg a 12. és a 14. század között keresztelték át Oretóra.
A folyóról nevezték el az Oreto nevű brigantit, amely 1818-ban az első olasz vitorlás volt, amely átkelt az Atlanti-óceánon. Az évek során a folyó mentén fekvő községek többször indítottak kampányt a terület és a folyó megtisztítására, hogy természetvédelmi területté alakítsák. Jelenleg több ezer kézzel díszített zászlót helyeztek ki Palermo körgyűrűjénél, hogy felhívják a közvélemény figyelmét a folyóra. A folyóban, a mai Ponte Corleone magasságában csata zajlott keresztények és muszlimok között, ami bizonyítja, hogy a folyó hajózható volt. Halakat őrző kövületeket is találtak, amelyek a folyómeder szélességét mutatják.